A SZENTÉLY INTÉZETRŐL: A SZENTÉLY INTÉZET: CIKKEK: AZ ÁLDOZATI SZERTARTÁS: KÖZELEDÉS I-TENHEZ

A templomi áldozati rendszer jelentősége és célja megérdemli – és megköveteli -, hogy egy teljes önálló tanulmányt szenteljünk neki. A Szentélyben az állatáldozatokat a Tóra nem csak az elkövetett különböző kisebb bűnökre írja elő, hanem sok más alkalomra is. Ennek az írásnak a keretei nem teszik lehetővé, hogy hosszasan foglalkozzunk a témával. Mégis, mivel hatalmas a félreértés az áldozatok valódi célját illetően, egy rövid és teljességgel általános bevezetést nyújtunk. Bár teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy ebben a formátumban nem tudunk igazságot szolgáltatni egy ilyen érzékeny és bonyolult témának, mindazonáltal megkísérelünk tisztázni néhány fontos részletet.

Az áldozás koncepciója az idők kezdetéig nyúlik vissza

Maimonidész azt írja (A tévelygők útmutatója, 3:32), hogy az állatáldozás a legősibb időkig vezethető vissza, és az Istentisztelet általános formája a vallási kifejezés és megtapasztalás iránti emberi igény legkorábbi napjaitól kezdve. Az ő álláspontja szerint a Tóra ezt a gyakorlatot építette be azáltal, hogy elrendelte az ilyen felajánlásokat. Más szavakkal, I-ten igyekezett népének egy olyan csatornát adni, amely által ezt a kívánságát kifejezheti iránta, és ilyen módon azzal tette ezt lehetővé, hogy átadta az áldozati parancsolatokat. Valóban, sok nagy tudós és gondolkodó egyetért abban, hogy az áldozatok az I-tennel való kapcsolat felvételére irányuló emberi kívánság legkorábbi és legmélyebb kifejezési formái között szerepeltek. Ilyen módon a Biblia feljegyzi Káin, Ábel és Noé áldozatait.

Nyilvánvaló, hogy a Szentélyben bemutatott áldozatok zsidó koncepciója erőteljesen félreértett. Ez az istentiszteleti forma több szinten működött: etikai, morális, filozófiai, misztikus szinten… és I-ten szavának beteljesítéseként. Hiszen a mai ember számára bármennyire nehéznek tűnhet is elfogadni az áldozatok gondolatát, ez valójában a Szent parancsolata.

Ha megnézzük az „áldozat” szó jelentését a Merriam-Webster szótárban, olyan fogalmi hézagot kezdünk meglátni a gondolkodásunkban, amely segíthet megvilágítani a félreértések nagy része mögött meghúzódó okot. Az angol „sacrifice”, vagy akár a magyar „áldozat” szó ugyanis valami egészen mást jelent:

Sac.ri.fice \’sak-r*-.fi-s, -f*s, és még –fi-z\ n [ME, fr. OF, fr. L sacrificium, fr. sacr-., sacer] 1: valami értékes dolog felajánlása egy istenség számára; kül.: egy levágott áldozat felajánlása 2: valami, amit áldozatként ajánlanak fel 3a: valaminek az elpusztítása vagy valamiről történő lemondás valami más kedvéért 3b: valami, amit feladnak, vagy elveszítenek {a szülők által hozott ~ ok} 4: VESZTESÉG, MEGFOSZTÁS

Az áldozatra használt héber szó (korban, le-hakriv) ugyanabból a tőből származik, mint az, hogy „közel jönni, közeledni… szoros kapcsolatba kerülni valakivel.” Hiszen eredetileg ez kellene, hogy legyen a lényege annak a megtapasztalásnak, amelyen az áldozatot hozó személy keresztülmegy. Sajnálatos, hogy az angol (magyar) nyelvben egyetlen szó sem képes visszaadni a héber korban szó mögött meghúzódó jelentést. Jobb szó hiányában megengedjük magunknak az „áldozat” szó használatát, de ez igen sikertelen fordítási kísérlet, sőt egyenesen szerencsétlennek is mondhatnánk. Az áldozat vagy felajánlás gondolata látszólag adományt vagy ajándékot sejtet; valami értékes dolognak a feladását másnak a javára, vagy valami értékes dolognak a nélkülözését annak a másiknak a javára.

Ennek az ajándékozási gondolatnak egyetlen aspektusa sem szerepel a korban fogalmában. Először is, olyan szó ez, amely sosem hordozza az adomány vagy az ajándék jelentéstartalmát, és a Bibliában kizárólag az ember és I-ten kapcsolatának vonatkozásában fordul elő. Ilyen módon a valódi jelentését csak a szó gyökerén… vagyis a közelebb kerülés fogalmán keresztül lehet megragadni.

Ha a korban meghatározása „a közelebb kerülés”, akkor a templomi áldozatok célja nem kisebb, mint az, hogy az emberi életet magasabb tudatállapotba emelje… közelebb a Teremtőhöz és minden élet forrásához. A templomi áldozat nem valaminek a feladása vagy egy értékes dolognak az elvesztése; hanem általa az ember az I-tenhez való közelségre törekszik. Ahogy Dávid király imádkozott a Zsoltárok könyvében (73:28): „Én pedig – I-ten közelsége jó nekem” – a zsidó ember számára az I-tenhez való közelség a legigazibb, a legmagasabb szintű, sőt az egyetlen olyan dolog, amely a jóság valódi mibenlétét magában foglalja. Életének eme aspektusa, vagyis a Teremtővel fenntartott kapcsolat nélkül – amely felemeli őt a fizikai létezés fölé, és eltölti az életét az isteni valósággal – hasonlónak érzi magát egy állathoz, megfosztva mindattól, ami őt emberré teszi: I-tentől származó szellemétől… e nélkül olyannak érzi magát, mint az előtte - az oltáron - heverő állat. Bizonyos értelemben, ami az áldozattal történik, az azt bemutató személy szívében és lelkében is lejátszódik…

A megértés mélyebb szintje: a teremtett világban feszülő konfliktus szintjei

A létezés négy jól megkülönböztethető szintet foglal magában: az élettelent, a növényit, az állatit és az emberit. E szintek nem csak fizikaiak, hanem szellemiek is: a teremtett univerzum minden aspektusa szellemi lényeget birtokol. Mindezek az elemek halálos küzdelmet folytatnak egymással, mert mindegyik igyekszik a következő szintre emelkedni, és ilyen módon közelebb kerülni a forráshoz. A bölcsek azt tanították, hogy az egyetlen olyan hely, ahol mindezek az alapvető erők kibékülnek, és harmóniába kerülnek egymással: a Szentély. A templomi szertartásban ugyanis a teremtésnek mind a négy aspektusa egyesül egymással az I-ten szolgálatában, és ilyen módon eléri teljes potenciálját az Ő akaratának teljesítésében, és nevének a megszentelésében. Az áldozatot bemutató pap az emberiséget képviseli; a feláldozott állat az állatvilágot; a liszt, a tömjén, az italáldozatok stb. a növényvilágot; és még az élettelen szint is jelen van… hiszen a sónak minden áldozatban szerepelnie kell. Ilyen módon, amikor a Templom áll, az egész teremtett világ harmóniában működik. Ez az egyik aspektusa annak, ahogy a Szentély békét hoz a világnak: „…és ezen a helyen majd békét adok, úgymond az Örökkévaló, a seregek ura” (Chaggáj 2:9).

Az ember: a legnagyobb ellentmondás

Az egész teremtett világban az ember egyedülálló lény, mivel ő maga is élő ellentmondás. Élete kötéltánc a fizikai és a szellemi világ között, és egész életében e két ellentétes erő állandó harcának a középpontjában áll. Teste, amelyet a földből vett a Teremtő, a sötétebb, fizikai természet székhelye, amely megpróbálja lefelé húzni, mint a gravitáció, abban az irányban. I-tentől származó szelleme viszont – amely magának az istenképűségnek a része -, arra törekszik, hogy felemelje őt azáltal, hogy fizikai részét alárendeli a szelleminek.

Az áldozás az ember javát szolgálja

E tény a templomi áldozatok koncepciójának is a részét képezi. Hiszen amikor egy ember vétkezett, és korbont hozott, a templomi oltáron heverő állat halála és égése erős vizuális módon szimbolizálta, amit ő maga is érdemelt volna - ha I-ten szigorúan - enyhítetlen igazságosságának szigorú alaposságával - ítélte volna meg. A Tóra azt tanítja, hogy I-ten személyiségét a nevei, vagyis a tulajdonságai által tudjuk megragadni, és így némi ismeretet szerezni róla. Ennek fényében tanulságos megjegyezni, hogy Mózes egész harmadik könyvében, a korbonot-felajánlásokkal kapcsolatban I-ten sohasem utal magára az Elohim Névvel, amely a szigorú igazságosság isteni tulajdonságát fejezi ki. Ha ugyanis összekapcsoljuk ezt az áldozatokkal, arra a téves következtetésre juthatnánk, hogy az ilyen felajánlásokat parancsoló személy egy bosszúvágyó, vérszomjas istenség, aki jóvátételként áldozatot követel. Mi sem lehetne távolabb az igazságtól; az ilyen elképzelés nem más, mint az I-tenről alkotott pogány kép kifejeződése - egy engesztelhetetlen I-tenről szól, aki egy állat vergődő haláltusáját követeli meg egy emberi lény elrontott életének helyettesítőjeként. Ezzel szemben az egyetlen név, amelyet a Biblia az I-tennek bemutatott áldozatokkal kapcsolatban használ, a HaSem, a YHVH, amely a szeretet és az irgalom isteni tulajdonságait hangsúlyozza.

A szeretet I-tene azt kívánja, hogy az ember csiszolja az emberi természetét

Pontosan azért, mivel ő a szeretet, nem pedig a büntetés és a halál I-tene, az áldozati rendszert az ember erkölcsi és szellemi életének helyreállítására, és ennek az életnek a tisztítására készítette el. Az áldozat az ember fizikai oldalának az elhalását jelképezi, annak az oldalnak, amely meghal, hogyha I-tentől távol tartják. De ha az ember hajlandó a teljes valóját I-ten szolgálatába állítani, akkor megtalálja a valódi rendeltetését, vagyis szellemi természetének a megerősítését, azáltal, hogy kiiktatja saját állati ösztöneit. Ilyen módon megelégedést szerez Teremtőjének; hiszen az áldozatok „tetsző illata” annak a ténynek az elismerése, hogy az ember csiszolja a saját, emberi természetét.

Tehát egy ilyen áldozat élménye az egyén számára úgy írható le, hogy valaki megízlelte helyette a halált, és ez a tény segített megbékíteni benne az állati és az emberi természetet.

Az áldozatoknak nincs értelme megtérés nélkül

E folyamat teljes szellemi jelentősége csak a Szentélyben tudott kibontakozni. Döntő fontosságú tisztában lenni azzal, hogy az áldozatok semmiképpen sem öncélúak voltak. Például egy bűnért való áldozatnak - amely a Templomban bemutatott összes áldozatnak csak a kisebbik részét képviselte - nem volt hatalma a bűnért történő engesztelésre, ha nem követte határozott, valódi megtérés. Megtérés nélkül az áldozat érvénytelen volt, hiszen maga a korbon csak eszköz, amely által az ember megtérésre tudja ösztönözni önmagát. Azt is megtudjuk, hogy nem maga I-ten kívánta az áldozatot, hanem csak a teremtés koronája, az ember megjobbítása érdekében írta elő, azonban jobban örül annak, ha az ember nem vétkezik, és ilyen módon nem szükséges áldozatot hoznia (BT Berakot 22:A).

A Teremtő az embert az állatok fölé emelte

Manapság vannak olyanok, aki rosszallóan „kultuszként” utalnak a templomi áldozásra, és visszataszítónak tartják a gondolatot. Nézőpontjuk érthető, hiszen e magasztos elvek megértését teljes mértékben pogány álláspontra alapozzák. Az ilyen fajta emberek azért tekintik brutálisnak az áldozati rendszert, mert nincs helyes képük arról az I-tenről, aki arra hív minket, hogy magunkat az állatok fölé emelve teljesen neki szenteljük az életünket. Hiszen a teremtett világ középpontjában az ember áll; minden más, amit I-ten teremtett, egyedül azért jött létre, hogy segítse az embert szellemi tökéletesedése útján.